Óránként kel a baba éjjelente….

Már azt sem tudod, hogy hívnak…

Gépiesen altatod vissza, közben próbálod összeszedni a gondolataidat, hogy vajon miért???

Persze, arra jutsz – már amennyire ez hajnali 3-kor a fejedben kuszán kavargó gondolatfoszlányokkal lehetséges – hogy fogalmad sincs.

De az biztosra veszed, hogy a te hibád...

A miértekről a legújabb Tente, baba! Magazinban olvashatsz.

De a mai cikk nem erről szól. És nem is arról, kinek a hibája.

Ma arról írok, mit tesz a szülőkkel a sok éjszakai ébredés. És mennyire okoz ez problémát a babának.

Mert ugye senki nem ringatja abba az illúzióba magát, hogy ez nem okoz messzire mutató következményeket? Ugye senki nem gondolja, hogy büntetlenül marad, ha a baba és a szülők is óránként fent vannak éjjelente, megy a sírós, hosszadalmas visszaaltatás, és mindenki úgy ébred fel reggel, mint a mosogatórongy?

A nemalvás egy jól ismert kínzási mód, nem véletlenül. Hasonló ahhoz, mint mikor éhezünk, szomjazunk vagy nem kapunk levegőt.

A szervezetünkre így hat. A gondolkodásunkra pedig így.

De mit csinál önmagunkkal, a párkapcsolatunkkal, az életünkkel? És mit tesz a babával? Ha a baba éjjel gyakran ébred, akkor jogosan gondolhatjuk azt, hogy valami baja van. Hogy nincs jól, nem tud pihentetően aludni. És ezzel nem is tévedünk sokat. De a következő gondolatunk rögtön rólunk szól.

Hogy miért nem tudunk neki segíteni?

És innen már egyenes út vezet a bűntudathoz, az önmarcangoláshoz, a magunkba forduláshoz, a düh és a tehetetlenség érzéséhez. Jönnek a veszekedések, a másik hibáztatása, a barátok, segítők elmaradása, a családban a hangulat pattanásig feszült, de a baba ettől még nem alszik jól. Sőt! Érzékeny kis radarjai azonnal megérzik, hogy anya és apa nem oké. És a kapcsolatuk sem oké.

Ha pedig a baba körül élők nincsenek rendben, a baba sem lesz.

Az anya elmerül a saját bajában és egyre kevésbé lesz szenzitív a baba jelzéseire, rezdüléseire. A baba egyre határozottabban, követelőzve fejezi ki a nemtetszését, vagy pont fordítva, magába zuhan. Egyre nehezebb megnyugtatni, elaltatni, egyre ritkábban mosolyog, nem akar enni vagy a cicire menekül, folyton nyugtalan, szórakoztatni kell vagy ellenkezőleg, egész nap csak sír, de mégsem akar kézben lenni. Persze a baba reakciói, a megváltozott viselkedése csak tovább rontja a helyzetet.

Hiszen már nem is akar enni, vagy “folyton a cicin lóg”. Már nem lehet letenni az elalvás után az ágyba, mert azonnal ébred.

Már nem lehet ringatni, mert nem nyugszik meg. Még gyakrabban ébred éjjel és még nehezebb visszaaltatni.

Lassan elérnek a szülők a teljesítőképességük határára. A nemalvás fizikai tünetei és a gondolkodásra, hangulatra gyakorolt negatív hatása, plusz a baba alvásgondjaival szemben érzett egyre növekvő tehetetlenség azonnali megoldást kíván. Ez szokott az a pont lenni, mikor a szülők teljesen szembe mennek az elveikkel, rácsukják a babára a szobaajtót, és sírni hagyják. Mert tényleg nem látnak más megoldást. Mert már nem bírják tovább. Persze, ez nem fogja megoldani a helyzetet. Sőt.

A baba és a szülők amúgy is ellentmondásos, bűntudattal teli, és egymást sokszor nem értő kapcsolata tovább sérül. Hiszen a baba nem fogja egyhamar befejezni a sírást, a szülők meg pár perc után még nagyobb lelkiismeret furdalás közepette rohannak be a szobába és szorítják magukhoz a babát, közben meg vádolják magukat, hogy lám, még ezt a módszert sem tudják rendesen végigcsinálni….

Most nem fejezem be ezt a cikket. Nem jön a megoldás. Mert akkor van igazán súlya, ha ezen mélyen elgondolkodsz. Az önreflexió, a saját szülőségünk, reakcióink, gondolataink megértése, megfigyelése, átgondolása, a miértek nagyon fontos részei annak, ha szeretnénk elég jó szülei lenni a gyermekeinknek.

És ki ne szeretne?