Kontroll helyett ráhangolódás és rugalmasság

A babák és a kisgyermekek nevelése kapcsán sokkal kevesebb a szülő valódi kontrollja, mint azt sokan gondolják.

Rengeteg szülővel találkozom, akik azzal a vággyal érkeznek, hogy legyen minden kiszámítható, megjósolható a gyermek alvása, evése, viselkedése kapcsán.

Azaz, vagy mondjam meg én, hogy pontosan mire számíthatnak, meddig éhezik majd meg a baba éjjelente, mikor lesz elég neki 3 nappali alvás, vagy hogy pontosan hány perc ébrenlét után vigyék aludni.

Vagy, tanítsam meg nekik azt, hogy ezt ők maguk hogyan tudják előre megjósolni vagy pontosan kiszámolni.

A másik gyakori vágy, hogy mondjak arra módszereket, hogy mit csináljanak ahhoz, hogy a baba vagy kisgyermek mindig ugyanúgy reagáljon, mindig ugyanazt igényelje, mindig ugyanúgy viselkedjen.

Emögött is a kontroll vágya húzódik meg.

Hasonló gondolat, hogy fejtsük meg együtt, hogy amikor a baba pl. sír, akkor mi az az OK, így nagybetűvel, ami miatt ezt teszi és mi az a teljesen biztos MEGOLDÁS, ami megszünteti a sírást.

Az is a kontrolligényről szól, hogy hogyan tudjuk rávenni a babát vagy kisgyermeket, hogy azt tegye, amit a szülők szerint kellene tennie.

Hogy aludjon el este 20:30 előtt, hogy ne keljen fel reggel 6 előtt, hogy ne ébredjen éjjel, csak ha éhes, vagy azért sem, hogy mindig aludjon el 5 perc alatt, hogy aludjon napközben x percig legalább, hogy el tudjon aludni a kiságyban, a babakocsiban, apával, egyedül, hogy ne zavarják a zajok, hogy ne ébredjen fel arra, ha teli a pelus vagy hogy ne kelljen visszaaltatni.

Ennek a kontrollnak a keresése rengeteg energiát emészt fel, rengeteg felesleges és teljesíthetetlen elvárást tesz a gyermekre és a szülőkre egyaránt.

Emellett, számos alvásprobléma kiinduló pontja, hiszen a legtöbb alvásgond a túlzó, irreális elvárásokból és azok kétségbeesett eléréséből adódik.

Hogy órákig próbálják altatni a gyermeket akkor, amikor szerintük aludnia kellene, de közben nem látják, hogy mi a gyermek valódi igénye.

Hogy kétségbeesetten keresik a praktikákat, hogy ne ébredjen fel éjjel a baba, miközben lekerül a fókusz az éjszakai gondoskodásról.

Hogy hetekig-hónapokig próbálgatják a kicsit a kiságyban, a babakocsiban altatni és nem látják, hogy a csemete alvása emiatt egyre rosszabb, egyre kevesebb, egyre macerásabb.

Egyrészt, átgondolni, kibogozni, hogy miből ered ez a túlzott kontrolligény – önismeret, önsegítő könyvek vagy terápia segítségével.

Másrészt, minél több információt szerezni a természetes babaalvásról – ez csökkentheti a túlzó elvárásokat és reálisabban láthatják a szülők, hogy mire számíthatnak és mire nem.

Emellett, el kell kezdeni megtanulni ráhangolódni a babára.

Ez ugyanis teljesen háttérbe szorul, amikor a szülő kétségbeesetten próbálja elcsitítani a kézzel-lábbal tiltakozó babáját, aki próbálja a maga módján jelezni, hogy mi lenne az igénye, de a szülő csak a problémát látja benne és annak a kulcsát keresi, hogy hogyan lehetne 5 perc alatt, sírás nélkül elaltatni a csemetét.

Ilyenkor mindketten negatív érzelmek teljes skáláját élik meg, a haragtól a kétségbeesésen át egészen a félelemig. Az alvás, altatás mumussá válik, egy sikertelen projekté a szülő és egy félelemmel és bizonytalansággal teli helyzetté a gyermek szemében.

Ebből kilépni csak a szülő tud, azzal, hogy elkezdi máshogy nézni a helyzetet.

Hogy elkezdi beleélni magát a gyermeke helyzetébe.

Hogy elkezd kíváncsivá válni arra, hogy a csemetének mik az igényei és elkezd figyelni arra, hogy ezeket az igényeket hogyan is fejezi ki.

Hogy elkezd ráhangolódni a gyermeke lelkiállapotára és képes a saját érzéseit úgy kezelni, hogy azok nem nyomják rá az altatási helyzetekre a lenyomatukat.

Ez a ráhangolódás egy tudatos döntéssel kezdődik és sok-sok gyakorlással folytatódik.

Ugyanis figyelni és cselekedni nem tudunk egyszerre. Vagy az egyikre figyelünk vagy a másikra.

Ha figyelni szeretne a szülő, akkor abba kell hagynia a cselekvést.

Először csak megáll pár pillanatra a nagy ringatásban, odafordul a gyermekéhez és figyel: mit csinál a baba és vajon mit élhet át közben?

Aztán egyre gyakrabban teszi ezt, majd eljut oda, hogy mielőtt elkezdi az altatást, már ezzel kezdi.

Aztán már nem kell rá tudatosan figyelnie, hanem automatikussá válik, hogy először figyel és csak utána reagál.

És közben a saját gondolatait, érzéseit, állapotait, igényeit is egyre jobban észleli, értelmezi, dekódolja és kezeli.

Amikor eljut ide a szülő, már nem lesz szüksége számokhoz, adatokhoz, bizonyossághoz ahhoz, hogy biztonságban és komfortosan érezze magát, és nem lesz az a késztetése, hogy mindent kontrollálhasson, hanem együtt tud élni azzal, hogy a gyermeke igényei, viselkedése, szükségletei bizony se nem kiszámíthatóak, se nem megjósolhatóak és nem is következetesek vagy logikusak, hanem egyediek és a csemete saját személyiségét, temperamentumát, élettapasztalatát és aktuális igényeit tükrözik.

Innentől már nem lesz probléma, ha hol 3x, hol meg 4x ébred fel a baba éjjelente, nem lesz gond, hogy nem pontosan 2 óra 10 perc után álmosodik el a csemete minden reggel, nem lesz kudarc, ha nem sikerül minden altatás 15 perc alatt és ha hol cicit kér a baba ilyenkor, hol meg ringatást igényel.

Nem lesz félelmetes kipróbálni egy másfajta altatási módot, korábban vagy később próbálni az altatást, lekapcsolni a fehér zajt és nem lesz baj, ha mégsem jön be az ötlet.

És a szülő sem érzi majd azt, hogy neki az lenne a dolga, hogy mindent kézben tartson, mindent szabályozzon, mindent előre lásson, mert ha ez nem sikerül, akkor kudarcot vallott vagy „elromlott” a gyermeke alvása.